Union Island - egyesülés

 Az utolsó darab a Grenadin-szigetek közt, sok kirándulási lehetőséggel a dimbeken-bombokon.

Első horgonyunkat Cliftonba dobtuk, Matt és Suzanne mellé. Az óriási szélben bemanőverzni motor nélkül egy pici, szűk, zátonyokkal teli öbölbe mindig izgalmas (=veszélyes). Suzanne nagyon megdícsért minket: "profi vitorlázók vagytok!"

Első benyomásunk a városról:
- rengeteg ingyen wifi,
- zöldségárusok lépten-nyomon
- iszonyatosan drága boltok.
Míg Bátor tölti fel nektek a videókat, én elindulok bevásárolni.
Imádom a zöldséges néniket. Mindig adnak nekem valami jó főzési tippet a helyi ételekhez és kapok ajándék almát és uborkát is, ha jól sikerül a trécselés. A férfiakkal nehezebb rendes beszélgetésbe elegyedni, de azért eggyel sikerül.
- A boltok nagyon drágák, igen. Tudod mi a turizmusból élünk. Most nincsenek jachtosok, se itt nyaralók, száraz időszak is van, úgyhogy kertet sem lehet gondozni. A víz drága dolog csak úgy paprika öntözésre pazarolni."
-Akkor hogy tartod fent magad? Honnan szerzel pénzt?
Mosolyog
- Füvet termesztek.

Miután kineteztük magunkat, megyünk egyet a környéken. Kecske, kókusz, kék tenger, szemét, beszívott nagymama, romhajó, luxus hotelek.
Csak nem egy újabb Karib-szigeten vagyunk?

Magunktól nem igazán járunk éttermezni, meg bárokba, kivéve ha jó áron van, ünneplünk, vagy elhívnak.
Matt és Suzanne robogott dingijükkel a hajónkhoz, hogy meghívjon minket Louiseal és Morgennel együtt Happy Islandre, ami egy darab étterem a korallzátony közepén. Elfogadtam egy karib puncsot, ami egy brutál erős rumos ital szerecsendióval, aztán belekezdtünk a végtelen beszélgetésbe.

Imádom a hajósok sztorijait. Ezek az emberek élnek! Mindig történik velük valami és ha valaki már több évtizede járja a tengereket, akkor még izgalmasabbak a történetek.

Csak egyet mesélek.

Kezdjük ott, hogy Suzanne és Matt még azokban az időkben kezdtek vitorlázni, amikor még nem volt GPS, csak nagyon- nagyon drága, nehezen beszerezhető papírtérképek, a távolságot és az irányt pedig szeksztánssal határozták meg - ez egy eszköz, aminek segítségével kiszámolható a nap állásából, hogy melyik szélességi, hosszúsági körön tartózkodsz.

Suzanne egyszer volt tengeri beteg életében. Új Zealand és Ausztrália közt utaztak 38 lábas hajójukkal több méteres hullámokban, óriási viharban. 
A fedélzeten volt 1 éves és 2 éves gyerekük, Suzanne pedig 6 hónapos terhes volt.
Bababiztosra alakították a hajót indulás előtt: biztonsági hálók mindenhol, biztonsági öv és bukósisak a gyerkőcökön. A gyerekek nem szoktak betegek lenni a hajón, de itt mindkettő hányt, ő pedig szülési fájdalmakhoz hasonló görcsöt kezdett érezni a hasában.
Te jó ég, jön a baba? Mit kezd egy 6 hónapos koraszülöttel ilyen körülmények közt?
"Azt kérdeztem magamtól, mit keresek itt? Hogy keverhettem magam ilyen helyzetbe? Kétségbe estem és bár nem vagyok vallásos, elkezdtem imádkozni...a tengerhez:
- Kérlek hagyd életbe ezt a babát és én cserébe elnevezem rólad!"

Irányt változtattak a legközelebbi ausztráliai partszakasz fele, annak ellenére, hogy tudták, csak Sydneybe engedik be a hajósokat az országba.
A helyi kikötő a kérésüket 4 órán keresztül vitatta mindenféle időszakos tudósítás nélkül.
Végül a gyerekeket és Suzanne-t hagyták partra szállni. Később kiderült, évtizedek óta nem történt ilyen jellegű "szabályszegés", a válasz azért tartott 4 óráig, mert a legfelsőbb szerveket kellett elérni az engedély megadása érdekében.
Mattnek egyedül kellett a hajót viharban  Sidney-ig vinnie.
A baba egészséges volt. Idejében, 3 hónappal később született és az ausztrál tenger után
a Tasman nevet kapta.

Másnap egy közös túrát terveztünk Fort Hill-re, de 6 emberből csak 3 nem volt másnapos, vagy lusta: Matt, Suzanne és én.

Átvitorláztunk Ashtonba, a fővárosba. A horgonyzóhely egy furcsa félsziget mellett van, amihez egy darab vékony, de több kilométeres ösvény vezet a szárazföldről. A szatellit térképen láttam, hogy ez egy szokatlan formájú hely lesz.

Kora reggel keltem, hogy bemenjek a városba. Elindultam a keskeny ösvényen, ami egy nagyon labilis hídra vezetet át, az ösvény pedig lassan egy mangrove erdővé szélesedett.
Lassan, lépésenként a különböző ismeretterjesztő táblákról tudtam meg, mi zajlik itt.

A 1994-ben valaki (jó sok pénzzel) gondolt egyet és elkezdett felhúzni egy 500 férőhelyes kikötőt a meglévő korallzátonyokra illetve egy 50 hektáros golfpályát a helyi mangroove erdőre. Egy év múlva az építkezési vállalat csődöt jelentett, a háttérben pénzmosás és korrupció piszkította a helyzetet.

Egy éves munkájuk során közel visszafordíthatatlan károkat okoztak a helyi élővilágban.
10 év telt el az első resztoratív intézkedésekig, amik először csak a hely védelmére fókuszáltak, 2017-ben pedig 3000 mangrove fát ültettek, illetve 15+ új mangrove szakértőt képeztek ki a szigeten.

Mi az a mangrove, amúgy?
Egy trópusi, szubtrópusi erdőfajta, amit gyakorta elönt a tenger, ezért 100x magasabb sókoncentrációt kell eltűrnie, mint egy átlag erdőnek.
Hogy ezt túléljék, a kiszűrt sót elörgedett ágaikban, vagy sómirigyekben, a levelekben tárolják.
A mangrove erdők nem a legalkalmasabbak délutáni piknikre, vagy romantikus randikra.
A lehulló levelek itt egyből a vízbe esnek, az oxigénszegény környezetben pedig az első lebontók a szulfor baktériumok, amik a romlott tojáshoz hasonló szulfor gázokat termelnek munkájuk közben.

Najó, de micsoda hasznosak ezek az erdők!
Többezer fajnak adnak otthont.
Gémek, kócsagok, jégmadarak, gyíkok és teknősök,
békák, rákok, kagylók, halak,

férgek, virágállatok, medúzák, szivacsok, egysejtűek és persze kedvenc baktériumaink laknak, párosodnak, elbújnak alatta, rajta, körülötte.

A vízből rengeteg ásványianyagot is fogyasztanak gyökereikkel, így a káros algavirágzásokat meggátolják, illetve tisztán tartják a vizet, ami rendkívül fontos az érzékeny korallok növekedése érdekében.

Ők a klímaváltozás hősei!
Négyszer nagyobb mennyiségű szén-dioxidot kötnek meg, mint szárazföldi erdeink. A CO2-ból nyerik a szenet a leveleik, törzsük felépítésére, majd mikor ezek elhalnak a víz alatt, mint "blue carbon", kék szén lesznek része a talajnak.
Viszont, ha ezek az élőhelyek valamiért elpusztulnak, a talajban eddig érintetlen kék szén "kinyílik" és visszatér a légkörbe, így még nagyobb kárt okozva.
Úgyhogy vigyázzunk rájuk!

Ashtonban, hetekig tartó mély harmónia után, újra rám törtek rövid időre a frusztráló, rossz érzések: mit csinálok itt, nem jó ez így, hova vezet ez az egész amúgy is, én nem ezt akarom csinálni, Bátor idegesít, egyedül akarok lenni, otthon akarok lenni.
Valami viszont megváltozott. Jönnek ezek a haragot, elégedtlenséget és türelmetlenséget keltő gondolatok és mint szemét, amit befúj viharkor a szél, csak hagyom, söpörjön végig a szépen kitakarított házamban, nem örlődöm rajta inkább, nem toporzékolok a szeméthalmon, csak figyelem hova fújja a szél, hogy később maradéktalanul össze tudjam szedni. Tudom, hogy valami megint van, aminek nem látom és nem értem az eredetét, még.
Másokhoz is jön a vihar, csak ők jobban védekeznek, jobb a házuk? Vagy a házam van rossz helyen?
Persze lassan rájövök, hogy figyelni kell az előrejelzést, hogy nem csak az ajtót kell becsukni, de a padlásablakot is és dolgozom a küszöb, mint trashhold koncepcióján is.
Valamiféle megszokásból, mégis, még mindig a vihart okolom...

Két nap után meg is untuk kicsit a helyet, úgyhogy áthajókáztunk Chatham öbölbe, ami az egyik legszebb hely a szigeten.
Bátor szörfözött egy jót Matt-el én pedig sétáltam egy nagyot a hosszú homokos tengerparton és közben összeismerkedtem Joshua-val, az egyetlen itt lévő étterem vezetőjével és meg is mondtam, hogy holnap este eljövök a párommal egy vasárnapi, búcsú ünnepi lakomára hozzá, hiszen holnapután megyünk vissza Szent Vincentre.

Előtte viszont olyat kirándultunk, hogy jajj! Négy órán keresztül a hegyen fel és le a legnagyobb dzsungelben, tüskés növények rengetegében probáltunk utat vágni magunknak a réges rég csak állatok által vályt ösvényeket követve, keresve a csúcsot.
Egy ponton ketté váltunk, én nem akartam a legnagyobb gazokon keresztül vágni többé, Bátor pedig nem akart visszafordulni.
-Akkor az étteremnél találkozunk! -én
Egy kis várakozás után elindultam visszafele, csóválva a fejem.
Már megint külön szakadunk. Jó ez így? A pároknak nem együtt kell csinálniuk ezeket a dolgokat?
Találtam egy "kijelöltnek tűnő" csapást felfele és elkezdtem követni, de persze ez is csak ugyanolyan vakvágánynak igérkezett, ennek ellenére mégis hajtott a vágy, hogy kilyukadjak egy kevésbé hosszú útra a csúcshoz.
Ugyanazt csinálom, mint Bátor, tök ugyanazt. Akár mehettem volna vele is. Miért kell nekünk folyton külön járnunk? A visszafele út hátralévő részében ezen gondolkodtam. A makacs mindenünket, azt. Mindketten egyedül a saját fejünk után szeretünk menni, senki más feje után.

Teljesen kimerülve, koszosan, szakadtan, büdösen érkeztem az étterembe. Ittam egy jéghideg gyömbérsört és zsibaddtan néztem a tengerben játszadozó gyerekeket az elmúlt hét egyik legszebb naplementéjében.
Bátor vidáman tért vissza.
Mindketten beszámoltunk egymásnak, arról, milyen lehetetlen utakon jártunk.

A válasz igen, jól van ez így, hogy a saját fejünk után megyünk. Ez tesz minket elégedetté és azzá akik vagyunk: a saját felfedezés, amit aztán megoszthatunk másokkal.
Az ételünket már készítették. A világ legfinomabb vegetáriánus tálját kaptuk! Utoljára Álmos fincaján volt hasonló extatikus élményem ételtől.
Ragyogva mosolyogtunk a hálától.

Nincs hullámhegy hullámvölgy nélkül.

Ashtoni általános iskola