Barbados-i kalózok

2020.12.27. Barbados-i biosecurity:
Az óceánról való megszakítatlan, legalább 21 napos utazás esetén  COVID-19 rt-PCR teszt nem szükséges az országba való belépéshez. Regisztrációs kikötők: Port St. Charles és  Bridgetown.

2021.01.24.

27 napja utazunk. 

Befordulunk a sziget nyugati oldalára és gyönyörű látvány fogad minket. Elsőre egy kissé meghökkent a fényűzés, a Port St. Charles-i kikötő olyan patika, hogy meg kell fésülködnöm. Elindulunk befele, útközben eligazítást kérve egy molón álló fekete férfitől.

- Szeretnénk beállni a kikötőbe!

- Most vagytok Barbadoson először?

- Igen

Rázza a fejét és úgy válaszol:

- Csak Bridgtownban lehet bejelentkezni.

Kissé elmegy az életkedvem. Mi ez az egész? Menni még 9 tmf-t, hogy földet érjünk, nem épp az, amire vágytunk. 

Sebaj, még 2 óra, azt már túléljük. Nekiveselkedünk.

Ez a hely tényleg vitorlás paradicsom. A part mellett haladva a látvány elképeszt. Villák és fehér tengerpartok váltogatják egymást és mindenhol pálmafákkal szegélyezik magukat. Csinos, előkelő, mégis nagyon természetközeli, szép és tiszta. Nincsenek hullámok, de folyamatosan kellemes szél fúj, ilyen könnyű még sosem volt haladni. Lépten nyomon luxusvitorlások cirkálnak, vagy a tengerpart mellett teljes mozdulatlanságban horgonyoznak - itt bárhol megállni olyan mintha az ember kikötőben lenne.  

Útközben tengeri teknőst is látunk, a víz pedig mély óceánkékről tengerzöldre vált.

Valami iszonyat ocsmány, tengerbe nyúló, füstölő üzemet látunk meg.

- Ez a bridgetowni kikötő? 

- Neeeem, biztos nem. 

Tovább megyünk. Bemegyünk a városhoz és nagy nehezen lehorgonyzunk a part közelében - a sziget szélén nagy a szél. Bridgetown eléggé lehangoló látvány. Még mindig látjuk azt a csúnya betontömböt és a város képét is leginkább az ótvar szóval tudom jellemezni.

Teljes a tudatlanság, értetleneség köztünk. Több kikötő-szerű hely is van itt. Hova menjünk? Forróság van, nyűgösek vagyunk és borzasztó fáradtak. Engem már semmi nem érdekel, csak partra akarok szállni, akárhogy! Beszélni akarok a családommal, homokot akarok érezni a talpam alatt és enni akarok valamit, ami nem lencse.

Bátor türelemre int, had pihenjen egy picit. Sajnos a türelem már kifogyott a tarsolyomból.

Vicces, hogy milyen régóta tartom magam és a mécsest végül az töri el, hogy Bátor visszarakja azt az undorító műanyagszálas, koszos, szöszös szőnyeget a padlóra, amit praktikussági szempontból az átkelés alatt felszedtünk (legnagyobb boldogságomra).

Felfújom a kajakot, Bátor pedig partra evez velünk.

A homok puha és hófehér, a szárazföld csendes, mozdulatlan óriás.

A lábamat túrom bele, majd kókuszdióba ütközök. Hahotázok és nem hiszem el, hogy szilárd talajon állok, csak vigyorogni tudok és szédülni. Szédülni, de úgy, mint aki totál részeg. Haha, landsickness.

Mindketten boldogak vagyunk.

Az első embert elkezdjük faggatni és kiderül, a legjobb emberbe akadtunk. Rendőr az úraság és arra int minket, hogy ne regisztráljunk be és inkább csendesen tegyük a dolgunkat, nem lesz baj. 

Hát...oké, ez elég fura. 

Elindulunk a városba, közben találunk wifit és egyből hívnak minket. A családunk az, egy nagy, közös videohívásban. Egész nap ránk vártak ❤️ Hihetetlen nagy kő esik le a szívemről, hogy látom őket! A rövid élménybeszámoló után elbúcsúzunk és megyünk, hogy átéljük eddigi életünk egyik legdurvább kultúrsokkját.

Valami kávézót, éttermet keresünk, ahol rendes wifi van, közben kissé elcsatangolunk a város utcáin. Egyre mélyebbre, mélyebbre.

Filmekben lehet látni ilyet.

A késdobáló kocsmákat fémlemezekből, raklapból összetákolt házak követik. Az egyik hullámpalatetőn kakas kukorékol, közben majdnem rálépek egy tyúk által kísért hangosan csipogó kiscsibeseregre, akik a szemétből másztak elő. A félig földes, félig aszfaltozott, kátyús utcán úszik a húgy. Mindenki fekete, az emberek részegek, vagy be vannak állva valamitől, mindenhol ordít a zene és az egyik mocskos összetákolt kaibára az van írva neon betűkkel: slothouse. Ribancház.

Visszakeveredünk a partra és egy Lobster Alive nevű étteremnél kötünk ki ahol a fekete, egyenruhás, maszkos személyzet a homokos tengerparton, fehérabroszos asztaloknál szolgálja ki a csinosabbnál csinosabb, gazdag, jachtos, fehér embereket. A nemes népség pezsgőt iszik, műmájer mosollyal szelfizik, nevetgél.

Mélyről tör fel belőlem az undor ezt a kontrasztot látva.

Végül innen jelentkeztünk be a nagyvilágnak és jobb napokat remélve, illetve végül lelkesen és futkározva indultunk vissza a hajóhoz a part mentén.

Másnap korán keltünk. Reggel jóga, futás, úszás, bevásárlás, pénz váltás. Jó lesz ez a hely, csak el kell menni a fővárosból.

Egy nagy gengszternek tűnő srác váltja be egyetlen 100 dollárosunkat 200 bejan dollárra az utcán. Minden boltban "Covid-felügyelő" mér lázat és fertőtlenítővel spriccel le a bejáratnál. Minden drága és ócska. Egyedül az utcán vett zöldségek olcsók. 

Kenyérfagyümölcsöt, yam- és tarogyökeret veszünk egy talpraesett feka fiútól, egész jó áron. Kb 2 kiló az áru és 12 bejan dollárt fizetünk érte ( ~ 1300 Ft).

Az emberek mikor megtudják, hogy egy kis középeurópai országból jöttünk, egyből arculatot váltanak, a haverjuk leszünk és mind tiszteletüket fejezik ki. A szemükben valószínűleg különbség van gazdag, egykor gyarmatosító, fehér turista és egyszerű, európai kalandor közt - de ki tudja, lehet mindenkivel lepacsiznak.

Reggelizünk egy jót a parton a frissen szerzett gyümölcsökből, délután pedig bekopogunk a kissé túlsúlyos, fogatlan, de jó természetű brit szomszédunkhoz, James-hez, hogy egy kis információhoz jussunk a helyzettel kapcsolatban.

Január 5. óta PCR tesztet kell csinálnia mindenkinek aki a szigetre jön. Csak Bridgetown-ban lehet ezt elvégezni és igen, abban az ocsmány kikötőben, ami mellett elmentünk. 150 usa dollár (~ 42 ezer Ft) az ára fejenként és 1-2 nap míg megjön az eredmémy, addig ott kell lenni karanténben.

Neeeeeem akarom!

A délután folyamán aztán úgy döntünk, hogy ez a legkézenfekvőbb és legegyenesebb megoldás, mivel a többi ország még ennél is szigorúbb. Gyakran 2 tesztet kérnek, ügynököt kell bérelni, minimum 7 nap karantén és akkor még nem beszéltünk az extra díjakról és papírokról, online előrejelentkezésekről, ami szintén követelmény a belépéshez. Szóval csináljuk meg gyorsan, legyünk túl rajta!

Egész simán bejutunk. A hajót kikötjük az óceánjároknak kialakítot kikötőben és beregisztrálunk.

A doki a sziget másik oldalán van, majd holnap jön letesztelni minket. 

Hát ...necces. Este ide-oda dobálják a hullámok Joy-t, amibe másnap Bátor kissé bele is őrül. Itt akarja hagyni az egész szigetet. Próbálok most én lenni a türelmes és arra kérem, ne csináljunk ostobaságot egy kis kényelmetlenség miatt.

Másnap sem jön a doki. Kezdünk minketten kifordulni önmagunkból. Idegörlő ez a várakozás. Le se szarnak minket. A doki mindig 6 órán belül jön, de aztán sosem jön. Kedd éjjszaka kiderül, hogy február 3-ától lockdown alá kerül a sziget, így értelmetlenné válik az egész ittlétünk. 

Bátor eloldja a köteleket és elindulunk, beszólunk azért rádión, hogy lelépünk: "mégse akarunk becsekkolni az országba". Nem adnak engedélyt távozásra, majd pedig a parti őrséggel fenyegetnek. Vissza kell fordulnunk.

Este szomorúan, szabadságunktól megfosztva térünk nyugovóra.

Szerda reggel kibattyogok a fedélzetre és szomorúan nézem a szürke falakat. Egyszer csak realizálom, hogy senki nem jött Covid eredményért az elmúlt két napban, pedig hallottuk, a VHF rádióbeszélgetésben, hogy egy katamarán megcsinálta a tesztet és jönnek vissza, ha van eredmény. 

Meddig leszünk így itt akkor? Még két nap? Négy? Nyolc? 

Betellt a pohár, húzzunk innen! Bátor feltölti a csapvízzel a készletünk, amiért 6 dollárt kértek volna amúgy, de most mintha senkit nem érdekelne, hogy ingyen töltögetjük  palackjainkat. Közben egy férfi érkezik dingivel. Öt napja vár a teszt eredményére.

Beindítjuk a motort és se szó se beszéd lelépünk. A felszabadulás valami Isteni. A hatalom a saját életed felett alapvető jogod és ez a hatalom mámorító. 

Rebbellis majmok vagyunk...

Száguldunk nyugatnak. Kb 15 perc múlva a 12-es csatornán meghalljuk a hajó nevét. Minket hívnak és rólunk beszélnek, úgyhogy ezek szerint észrevették a távozásunkat.

Na akkor most mi jön? Utánunk jönnek? Letartóztatnak?

Távolodunk a szigettől, de nem történik semmi. 

Semmi.

Kalózok vagyunk. 

És hova megyünk? Mit fogunk csinálni? Itt és most megfogadtuk, mi ebben a színjátékban nem veszünk részt. Megyünk és felfedezzük a Karibot illegálisan, kalózkodva horgonyt dobunk ahol tudunk, bejárjuk a természetet és megyünk tovább, ha mennünk kell. Nevetséges, ami itt zajlik és mi nem kívánunk az őrültek házának egy percig se páciensei lenni és egy fillért sem adományozni intézményének.

Addig jár a korsó a kútra...