Vissza-térül-fordul

2020.10.05.

Egy kicsit féltem visszatérni a sok földi jó után a hajóra. Megint egész nap ringatózni, rosszul lenni, elszakadva lenni. De olyan jól éreztem magam a napokban, hogy elhatároztam, pozitívan nézek neki és megadom a második esélyt ennek a kis hintázó járgánynak.

Önpszichológiás gyorskurzust tartottam magamnak és megkérdeztem:
-Miért nem érzem jól magam?
-Mert nem találom a helyem, minden káoszos, és nem tudom, hogyan integráljam magam ebbe az új élethelyzetbe. Én eddig nem ilyen életet éltem. Megvolt a napi rutinom, amiben benne volt az aktív munka, a tanulás, a szocializálódás, a pihenés, és az én-idő. Ezt az életet nagyon függetlenül éltem. Ez most ugyan egy új körülmény, de ez nem azt jelenti, hogy fel kellene adnom azt, amit szeretek, vagy azokat a hasznos szokásokat amiket az ép eszem megörzése érdekében alakítottam ki.
Szóval, kell egy rutin ide is. 

Matróz újra fedélzeten! Másnap reggel új hozzáállással és lelkesen keltem.

Teljesen üres volt az öböl. Csobbantam egyet a napfelkeltében és kiúsztam a partra jógázni. Felfedeztem azt is, ha ugrálgatok, rázom a fejem és a végtagjaim a talaj felé, mint egy komplett idióta, az valami fenomenális érzés. Leföldelek. Ehhez találtam megfelelő zenét is: "Earth Dance"

Sétáltam egy jót a parton és szedtem virágot, meg persze kaktuszgyümölcsöt, mert miért ne legyen mééég több friss eleség a bárkán? Ebből lett a fügés-kaktuszos, kefires müzlis reggeli. 

Amúgy meg mi az hogy van itt egy víz alatti fényképező és még nem mentem búvárkodni vele? 

Thalassoma pavo

 A víz kristály tiszta, ilyen csendes még nem volt az óceán, este úgy alszok mint egy csecsemő. 

Három hónap koválygás után megkaptuk Dániából, Tibortól az autopilótát is (köszönjük Tibor), ami Petihez érkezett, úgyhogy ezt délután egy naplementés Bang party keretein belül ceremónikusan átadták. Ez amúgy egy vadnyugat témájú kártya játék, annak ellenére, hogy inkább valami pajzán péntek esti társas légyottnak hangzik.

Elkezdtük megtervezni miket kellene átalakítani, megjavítani a hajón. Hmm...sok mindent. De hát, kérem, szépen sorjában, lépésről lépésre. Ehhez érkezett plusz kéz is másnap Tomi megtestesülésében, aki segített Bátornak beszerelni az új pilótát és a led lámpákat a kabinba. Észre vettem, hogy ez a vitorlás amúgy elég kuckós tud lenni, pici, de rengeteg potenciál van benne, csak egy kis női fészekrakó vibe kell neki. A rutin mellett ugyanis fontos az is, hogy az ember otthon érezze magát a lakhelyén és legyen feladata. Szeretem a küldetéseket és ha van tenni való, ugyanis üresjáratban nagyon rosszul megyek...háh, pont mint a motorunk. Folyton lefullad és nem lehet vele sehova menni emiatt. Veszélyes. A megfelelő alkatrészért átvitorláztunk Los Christianosba, közben ráakaszkodtam egy kötélre és kimostam magam az óceánban. Kellemeset a hasznossal.
Tetszik, ha megyünk. Izgi ez a vitorlázás. Zöld, off-grid, öko élet. Menni a széllel, szabadon.

⭗

A motor megjavításához azért jó, ha a hullámok nem vetik ki a motort a kokpitből szerelés közben, ugye?
-Na akkor hova menjünk?
-Kikötőbe.
-Melyikbe?
-Hát valami olcsóbba, ami közel van.
-Az hol van?
-La Gomerán, San Sebastiánban.
-Az az a másik sziget?
-Ja.
-És szép ott?
-Igen, zöldebb.
-Akkor menjünk.

A fél napos túrához Ádám is csatlakozott. Reggel egy törött telefontöltővel és mérges parti rendőrséggel indítottunk Christianosból (nem tetszett nekik, ahol horgonyoztunk). Gyorsan kellett elhagyni a tett színhelyét, de jó szelünk volt, úgyhogy sitty-sutty ott hagytuk a város bűzét, zaját. Fél útig úgy vitt minket a szél, mintha semmi más dolga nem akadt volna aznapra, csak hogy minket szállítson Gomerára. 

Mint a kisgyerekek az osztálykiránduláson, úgy élveztük Ádámmal az utat...két vigyorgó tejbe tök. Bátor, mint mindig, azért résen volt. Figyelte a szelet, és azt hajtogatta, hogy refeljünk (=felhajtani a vitorla alját ezzel csökkentve a felületet és a sebességet), mert bármikor felerősödhet a szél.
Én meg: És akkor? Hát akkor gyorsabban megyünk, még jobb!
Most így utólag jót mosolygok a naivitásomon.
Először csak a hullámok nőttek meg, aztán feltámadt a szél. Kezdetben egész izgalmas volt. Mint amikor a bucsun, a Magic Dance-et irányító éppen kamaszkorból kinőtt srácnak megtetszel és egy kicsit hosszabbra nyújtja a kört, hogy neked imponáljon (hogy ő ilyet is tud, nézd!). De aztán elszalad vele a ló és már be se akarja fejezni, te kezdesz kicsit beparázni, hogy mi van, ha valamit elnyomott és most itt fogsz full gázon pörögni egész éjszaka. A hajónak azon része aminek párhuzamosnak kellett volna lennie a vízzel, lassan merőlegesedett. A szélvihar közepén kellett Bátornak reffelnie, míg mi tartottuk az irányt. 

Egyszercsak az egyik széllökés a hajó egyik oldalából áthajított a másikba és akkor megkaptuk a parancsot: "Na akkor most itt illene felvenni a mentőmellényeket, Kata, add rá a legénységre!" A kabinban totál káosz, minden kiesett a helyéről, én meg emelem ki a mentőmellényt és közben nem hiszem el, hogy mi van. Onnantól egy extatikus, kontrollálatlan röhögőgörcs tört rám egészen Gomeráig. Élveztem is az egészet, meg nem is. Imádtam az egész adrenalin fröccsöt, és eleve volt bennem egy megmagyarázhatatlan sérthetetlenség érzés is, ami általában magabiztossággal töltött el.
Az agyunk szeret érzelmileg kompenzálni. Ezért fordulhat elő, hogy az ember nagyon rossz hírt kap és elkezd mosolyogni. 

Naplementére érkeztünk a kikötőbe. És ahogy a sziklák takarásába értünk a szelet mint egy éles késsel, elvágták, a "nem működő" motorral pedig 3 csomós sebességgel bemotoroztam. A kikötőben előkelő helyet kaptunk valami iszonyat puccos svéd 60 lábas vitorlás mellett, elszívtunk egy győzelmi nyugi-cigit, ami mellé csináltam cukkinis curry-s kusz-kuszt. Vettem egy jó fél órás forró zuhanyt a kikötő komfortos fördőszobájában, majd nyugovóra tértünk a mozdulatlan hajón.

⭗