A Kezdeti

2020.09.22.

Kálvária

Kezdjük talán ott, hogy megérkeztünk Tenerifére. De még ezt megelőzve kezdjuk ott, hogy a repülés reggelén szörnyű torokfájással keltem, micsoda jó előjel ez a nagy mindenbe belevágás előtt, ugye? Az első estét szarazföldön töltöttük, Petinel. Egész este kaptam a gyógyito ölelest is Batortól, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy reggel motiváltan tudjak nekinézni az új kalandnak, ami a hajórajutással kezdődött. A hajón szokásomhoz hiven egy olyan 1 óra utan kidobtam a taccsot, ezzel is úgymond rituálisan köszöntöttük egymást a vitorlással (Joy Forever) és az óceánnal. 

Közel 11 napos kálvária vette kezdetét, aminek megpróbálom csak az esszenciáját átadni, nem kell hogy velem együtt szenvedjétek át azt a másfel hetet.

El Puertito egy viszonylag védett öböl, tehát azt gondolom panszkodásra nincs különösebb okom. A hullámok elviselhetőek, a despsitos jachtos instalanyok es -fiúk száma csak hétvégén haladja meg a küszöbértékemet. Egyébkent az óceán kék, a naplementék gyönyörűek, a sziklákra kimászva pedig millionyi kis élettel találkozik az ember. A rákok hullamban, egymáshoz idomulva mozognak, és minden elhagyatott csigaházra jut egy remeterák. Semmi nem vész itt kárba.

Nem tudok mit kezdeni magammal. A nátha nem enged komolyabb projekteket elkezdeni, a hajón pedig úgy érzem amúgy is minden kicsúszik a kezemből. Olyan érzes mintha folyamatosan valami drogon lennék, ami nem enged csinálni semmilyen földi tevékenységet. Beszippant és azt mondja: "Ringatozz velünk! Nem szamit semmi!" Egy reggeli elkészitése komoly feladat itt, ami néha olyan mintha több energiát venne el, mint amit amúgy a reggeli elfogyasztásával nyer a matróz.

Ami a legveszélyesebb, az az hogy mit művel az óceán az ember agyával. Itt mindent megkapsz. A rosszat is, a jót is. Minden egy nagy moslékosvödörben érkezik, egyenesen a nyakadba. Bennem leginkabb kétségek formájában érkezett egy kis kiszolgáltatottsá érzessel fűszerezve, jó csípősen, mérgesen, haragosan, ahogy kifér a csövön:

Amint egyedül maradok, megszűnik.
Megszűnik a feszültség, a bizonytalanság.
A bizonytalanság, hogy nem a megfelelő emberekkel veszem körbe magam, nem a nekem valót választottam és így nem vihetem végbe azt, ami nekem meg van írva. Ami nekem megvan írva, azt lehet, hogy egyedül kell csinálnom.
De akkor mi volt ez az erős megérzes?
Mi dolgunk nekünk akkor együtt?

Ő a levegő, az ég, az Isten, a repülés, a megfoghatatlan, a mindig mozgó, a korlátlan, a megállíthatatlan, az erő, a szabad, a változó, a pap.

Én a tűz, a föld, a tervező, a földműves, az anya, a növesztő, a kreatív, a talajon álló, a lobbanékony, a tápláló, a vágyakozó, a statikus.

Ha bekességet, boldogságot es harmóniát képzelek, egy csendes tiszta tó jut eszembe egy házzal a szélen, aminek a kéményéből füst száll. Csend van és csak az állatokat hallani, főleg madarakat. Ilyen kepekről álmodozom, miközben minden mozog körülöttem. Nem akarok egy folyton mozgo ingatag talajon elni. Én termelni akarok és nevelni, gyógyítani és növeszteni, javítani és varázsolni.Varázsolni valamit újjá, és szebbé.

Annak aki nincs, aki égben van Istennel, annak minden hely haza. De mi van velünk, földi halandókkal?
Engem a termeszet varázsol el. A lepkék, a fák, a kövek, a viz. Ezeknek minden részleteben ott van nekem Isten. Ezért akarok itt lenni a Földön, hogy velük élhessek. Ezért élvezem az egy helyben a maradást is. Míg én mozdulatlanul figyelek, ők élik az életüket, és én nap mint nap elalélhatok minden újjonnan felfedezett reszletükön.

Hogy lehet ezt a két különbözö életet összerakni? Lehet olyat, hogy mindig vissza-vissza térünk egymáshoz? Én építek, Ő felfedez?

Világ életemben azt éreztem megfulladok, amikor túl közel kerültek hozzám a szerelmeim. Olyan volt mintha az életet szívnák ki belőlem. 

Most már tudom, hogy ez miattam van, nem miattuk.